8.fejezet.

 Egy este...

Az erek a fejemben egyre vastagabbak lettek, éreztem, ahogy az egész testemben tágulnak, és lüktetnek... Visszafojtott lélegzetem egyre szaporábbá vált, mikor feleszméltem a történtekre.

 Denny már elkanyarodott volna, de meghallotta kétségbeesett szitkozódásom. Visszafutott, és megérintette a vállamat. 

 - Mi történhetett itt? -suttogtam. A döbbenet kiült az arcára. 

 - Nem tudom... Nézd meg, hogy elvittek e valamit! - laptop a helyén. Dugipénz a helyén. Szerintem nem vittek el semmit... Viszont a felfordultság szemmel látható volt. Az összes papír szétszórva, székek felborogatva... Megláttam egy papírt az asztalon. Odasiettem, és remegő kézzel elolvastam a levelet. 

Nem adom fel! A kutya az enyém és a kislányomé, és te elloptad tőlünk! Ha nem adod vissza, hamarosan nem csak ezt a kis felfordulást észlelheted, hanem sokkal komolyabb lépéseket fogok tenni...! 

Könnyek áztatták a remegő kezem által tartott lapot... Denny is elolvasta. Szótlanul állunk egymás mellett, a földre rogyok. Zeusz odaszalad hozzám, nyalja sós cseppjeim. 

 - De miért kéri a kutyát? -értetlenkedett Denny. 

 - Hosszú történet... Mikor anyu és apu... Mindegy igazából, Zeusz ott remegett egy pad alatt, én pedig befogadtam. Kitették az utcára őt. És most nem tudják, mit mondjanak a lányuknak, mert ő hiányolja... Én pedig biztos nem adom nekik vissza, rossz helyen lenne, tudom. 

 -Nem lehetne feljelenteni? Itt a bizonyíték, a fenyegetés! - ordította.

 - Nem... Senki nem hinné el. - erőtlen hangom remegni kezdett a lelki gyengeségtől. 

 - Talán... De ha mégis? 

 - Ezt egyedül kell megoldanom. 

 Néma csend uralta a házat... Odakint tépte a fák lombjait a szél, néha süvítés hallatszott, s a villámok megvilágították az eget. 

 - Segítek rendet rakni. - jelentette ki. 

 - Hagyd csak... -  csuklott el a hangom.

 - Szerinted itt hagynálak ezek után egyedül? - átölelt. Most valahogy nem volt kedvem ellenkezni. Kicsit talán jól is esett, hogy valaki törődik velem, mikor körülöttem minden összeomlott... Még pár percig ülhettünk a parkettán, mikor a villámlástól megijedt Zeusz ugatása törte meg a nyugodt csendet... 

 - Semmi baj nincs kiskutyám - húztam mosolyra a számat, Denny is viccesnek találta a dolgot...-Na szerintem kezdjük el, ha nem akarunk reggelre végezni... - karja szorítása egyre gyengédebbé vált. Felállt, és elkezdte összeszedni a padlón heverő lapokat. Nekem még nem volt erőm felállni. Még nem. De nem nézhettem tétlenül, ahogy ő pakol helyettem, ezért nehezen, de felálltam. A székeket a helyükre állítottam, és mindent a helyére tettünk. Körülbelül 1 óra múlva mindennel készen lettünk. 

 - Köszönöm, hogy segítettél... Talán... Nem is ment volna nélküled... - mondtam. 

 - Kim... - komollyá vált a hangja - ha bármiben, és tényleg bármiben segíthetek, szólj nyugodtan. Bólintottam, de éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben... Nem tehetek róla.. Amióta anyát és apát elvesztettem, ő az egyetlen aki törődik velem... Túl sok nekem ez. Túl sok... 

 - Ne sírj... - átölelt ismét, megnyugodtam... Fogalmam sincs, hogy miért. Nála biztonságban érzem magam. 

 - Nekem viszont lassan mennem kell... 

 - Oh, értem... - felvette a cipőjét, és a kabátját. Kilépett az ajtón, jó éjszakát kívánt nekem, és Zeusznak. Távolodtak lépései.... - Denny! - szóltam utána.
 - Igen, Kim?
 - Nem szeretnél maradni még egy kicsit? Legalább amíg eláll az eső...
 - Biztos vagy benne? - bólogattam. Visszaszaladt, de egy pillanat elég volt arra, hogy szétázzon...
 - Jól eláztál... Keresek valami nadrágot! A dzsekidet tedd a szárítóra! - elmentem neki gatyát nézni... De honnan szerezzek? Apuét nem adom oda... Vagy... Van egy rövidnadrág, amit apu kapott a születésnapjára valami távoli rokontól, de neki nem tetszett, így soha nem vette fel. Biztosan nem haragudna rám, ha odaadnám neki... - Tessék, itt van egy nadrág! - nyújtottam a kezébe, és leültem a kanapéra.
 - Köszönöm Kim... - letolta a farmerját, és gyorsan átvette amit adtam. - Máris jobb!
 - Örülök. Nem vagy éhes? - kérdeztem.
 - Picit megéheztem, de ha nincs kedved enni, az sem nagy gond nekem...
 - Viccelsz? Én már nagyon éhes vagyok. Rendeljünk pizzát?
 - Igen, de én fizetem! - vágta rá.
 - Benne vagyok! - kacsintottam.
 - Rendben, akkor milyet szeretsz?
 - Várj, hozom a laptopom. - felálltam a kanapéról - egyébként a sonkás kukoricásat - ordítottam a másik szobából. - Te?
 - Én is szeretem.
 Bekapcsoltam a gépet, és elkezdtük nézegetni a pizzákat. 1 óra, mire kijön... Mit fogunk mi addig csinálni?
 - Felhívom őket, pillanat. - megköszörülte a torkát, és selymes hangján beszélni kezdett a telefonba. Mikor lerendezte, visszaült mellém, és akkor hirtelen.... 

7. fejezet

 Az ebéd

Odaértünk a házhoz, ahol Denny szülei élnek. Mivel én elég visszafogott lány vagyok, ezért nem igazán szeretem az új embereket, félek, hogy talán valami kivetnivalót találnak rajtam... Bizonytalan léptekkel haladtam a bejárati ajtó felé, Denny kíséretében. Benyitott, és én követtem Őt. Zeusz farok csóválva rohant nekem, hegyes kis körmei csak úgy kopogtak a  parkettán. Ahogy beléptem, láttam a gótikus stílus szembetűnő jegyeit. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt kastélyba csöppentem volna. Vörös-fehér színű csillár lógott a plafonról, minden kék-vörös-fekete színben pompázott, és azok a gyönyörűen faragott asztalok és székek egyszerűen ámulatba ejtőek voltak. Már rég nem jártam itt, azóta biztos felújították.

Denny szüleinek háza

 - Szia Zeusz! - vettem fel, s nyomtam a fejére egy puszit. - Jó napot kívánok! - pillantottam meg az asztalnál ülő embereket.
 - Tünemény a kis Zeusz! Nekem is volt egy rottweiler kiskutyám még fiatal koromban, de sajnos elpusztult. Isten nyugosztalja, az is egy Tündér volt!
 - Őszinte részvétem... - néztem rá a mellettem kíváncsian nézelődő "tüneményre".
 - De mindegy is! Lenne kedve maradni ebédre? - nézett rám csillogó szemekkel Mrs. Taylor.
 - Hát nem is tudom... - mondtam zavaromban.
 - Kérem! Finom ebéd készül! Húsleves, aztán sült hús krumplipürével, és kókuszgolyó, ha még fér Önbe. - mondta széles vigyorral az arcán, semmi rosszindulat nélkül.
 - Legyen! - feleltem az engem szemlélőknek.
 - Pompás! Akkor Denny! Kisfiam! Segítenél öreganyádnak a főzésben? - kacsintott fiára.
 - Persze! Akkor Kim, érezd magad otthon! - szólt oda, miközben felvette a kötényét.
 - Megpróbálom! - Leültem Mr. Taylor mellé az asztalhoz, és pár percig némán ültünk, majd az ő kissé rekedtes hangja törte meg a csendet:
 - Denny nagyon rendes fiú! - néztünk mindketten az édesanyját szórakoztató fiúra, ki mintha most egészen gyerekké vált volna, s a régi korokat megidézve segítene a konyhában.
 - Tudom... - de nem értettem, miért mondja ezt nekem?! Miért mondja ezt, amikor semmi nincs köztünk?  Ismét vágni lehetett a csöndet köztünk, amit néha félbeszakított az előttünk pár méterre levő konyhából szűrődő vidám kacajok zöreje.
 - Kész az ebéd! - Csendült fel egy vidám hang, s hozták a húslevest az asztalhoz.
 - Köszönjük! - szólaltam meg. Mindenki szedett magának, én szégyenlősségemben 1 kanállal megelégedtem.
 - Szedjél még kis csillag! - mondta bájosan Mrs. Taylor.
 - Köszönöm elég, nem fog belém férni a többi! - ültem le, vigyorral az arcomon.
Ezután mindenki csöndben fogyasztotta az ebédet, amikor Mrs Taylor csengő hangján megszólalt:
 - Mivel foglalkozol kedveském? - törölte meg a száját a szépen összehajtott szalvétába.
 - Mint ugye tudják a szüleim pár hónapja haltak meg... - vettem egy mély levegőt - Ők gondoskodtak arról, hogy nekem ne legyen rossz. De én nem bírok egyedül otthon ülni. Úgy érzem tehetetlen vagyok, és mivel elvégeztem már az iskolát is... Most éppen nem dolgozom semmit, de amint úgy érzem, megyek is.
 - Értelek... Ha gondolod, nálunk van felvétel a Kis Hambiba, oda jöhetnél... Persze csak ha úgy érzed. - ajánlotta fel kedvesen a hölgy.
 - Anya... Ne...! - vörösödött el teljesen Denny.
 - Köszönöm szépen a felajánlást, még átgondolnám, ha nem baj!
 - Ugyan már! Ennyit igazán tehetünk Érted! Mi mindig számíthattunk rátok. Legyen ez így most fordítva is! - néma csönd. Mindenkinek átfuthattak kósza emlékek a múltból. Még 5 percig ültünk az asztalnál, és már mindenki az utolsó fogást fogyasztotta.
 - Nagyon szépen köszönöm a vendéglátást és az ebédet, finom volt! - szólaltam meg, az igazat megvallva.
 - Örülök, hogy ízlett! - s a szája felfele görbült.
 - Örültem, a találkozásnak!  - nyújtottam a kezemet a szülők felé, s kezet ráztunk. - Köszönöm, hogy vigyáztak Zeuszra! - vettem fel a kiskutyát, és kiléptem az ajtón.
 - Ugyan! Szívesen tettük! - mondta két köhintés közepette Mr. Taylor.
 - Hazakísérlek, habár már szinte otthon is vagy, de így biztosabb. - nevette el magát.
 - Nem lenne semmi baj, de ha ragaszkodsz hozzá... - nézett méregzöld szemeivel az én egyszerű, unalmas barna szemembe.
 - Szóval... Mit szoktál csinálni délutánonként?
 - A menhelyre szoktam járni önkénteskedni... - feleltem félve attól, hogy ezért majd elítél.
 - Tényleg? Én is régebben kijártam, de abbahagytam amikor... - nem folytatta tovább a mondatot.
 - Amikor? - néztem rá kérdően.
 - Nem lényeges. - legyintett.
 - De, tudni akarom! Kérlek mondd el! Nem fogom elmondani senkinek, ígérem! - rebegtettem pilláimat.
 - Miért vannak ilyen szép szemeid?  - terelte a témát.
 - Ajj, nem válaszoltál a kérdésemre. - ütöttem a vállára a bóktól teljesen elpirulva.
 - Te sem az enyémre! - kacsintott, majd tovább sétáltunk.
 Az ősz már lassan eljár a fejünk fölött... Falevelek ezrei hullottak a földre, melyen mi andalogtunk... Már hűvösebb szeleket sodort a szél, és én teljesen beleborzongtam... Az ősz, mint elmúlás jele... Most is elmúlt valami, lezárult egy fejezet. De kinyílt egy másik ajtó. Remélhetőleg ez már csak jót hozhat...
 - Baj van? Annyira elbambultál! - s feljebb tolta az állam, hogy lássa a szemem.
 - Mi? Dehogy, semmi nincs! - húztam mosolyra a számat. Örültem, hogy végre megszólalt, túl kínos volt a csönd.
 - Akkor jó! - a házhoz értünk. Tudod mit bánok?
 - Na mit?
 - Azt, hogy én kiköltöztem ezelőtt 3 évvel Angliába, és nem találkozhattam veled már akkor...-nem szóltam semmit... Egyre kínosabb lett a csend, és ő próbálta elfelejtetni velem, hogy ő ezt bármikor is mondta volna.- Hű, milyen hamar sötétedik!
 - Igen, és mindjárt óraátállítás... Az enyém nem állítódik át, és mindig szerencsétlenkedek vele. - poénkodtam el.
 - Majd segítek! Egy igazi ezermester veszett el bennem!
 - Ja... De az jól elveszett mi? - Hangosan felnevettünk.
 - Na megyek... Köszönöm, hogy hazakísértél. - fordítottam komolyra a szót.
 - Rendben. Jó éjszakát! Szia Zeusz! - guggolt le hozzá, majd végigsimította a hátát.
 - Szia Denny! - nyitottam az ajtót, és bementem. Feloltottam a villanyt, és az a látvány ami fogadott, az elképesztő volt...

6. fejezet

A levél

Mi drága, egyetlen Kincsünk, Kim!

 Nem tudtuk, hogyan mondjuk el neked, hogy betegek vagyunk! A rák, mint tudod egy nagyon szívós betegség, minek még jelét sem láthattad, mert nem hagytuk, hogy eljussunk abba a fázisba, mikor már szenvedünk. Már régóta jártunk mindketten kezelésre. Amikor örökbefogadtunk apukád már közel 3 éve küzdött, én akkor tudtam meg, hogy engem is elért...  Nem akartuk, hogy végignézd... Nem szerettük volna, ha a rosszra emlékezel. Inkább idézd fel a jó emlékeket! Hogy ezt megtudd tenni, hagytunk neked egy ajándékot a sarki közértbe, az eladónál! Tudni fogja, hogy miért mész oda, és kéred el. Mindent megbeszéltünk vele. Ne haragudj ránk, hogy nem mondtuk el Neked... Nagyon szeretünk! Mindig ott leszünk melletted, és figyelünk onnan fentről! Terelgetjük kis utadat! Tom az egyik ismerősünk fia, megkértük, hogy adja át ezt a levelet. (A Taylor család fia) 

NAGYON SZERETÜNK! ANYA, APA.

 Könnyek szöktek a szemembe... Nem bírom tovább ezt a sokkot, nem bírom...
 - A bolt! Én... Megyek! - felálltam a padról, a fiú jelenlétéről megfeledkezve. - Jaj ne haragudj! Köszönöm! Vagyis... Szia!
 -Ööö... Szia! Valamikor benézek hozzád! - de meg sem hallottam. Csak futottam, és futottam. A ravatalozó előtt földbegyökerezett a lábam, s még pár másodpercig szótlanul álltam előtte. Ismét szaladtam, s a sarki bolt felé vettem az autóval az irányt. Hetvennel biztosan mehettem. Ahogy odaértem, lefékeztem, és még szinte a mozgó autóból szálltam ki. Bementem, és megszólítottam az eladót.:
 - Maya néni! Jó napot! A szüleim... Mondták, hogy... - kapkodtam a levegőt, de csak ennyire tellett.
 - Kim! Kim... Nyugodj meg, tessék, itt van. - Odaadta a fényképalbumot. - Őszinte részvétem...
 - Köszönöm Maya néni... Ne haragudjon, most megyek... Köszönöm szépen, hogy eddig tartogatta! - halovány mosollyal köszöntem, habár nem volt őszinte. Semmi kedvem nem volt csevegni, sőt... Élni se nagyon... Beültem a kocsiba, és nyugodtan elkezdtem nézegetni az albumot. Fényképekkel volt teli, s az elejére az volt ráírva, hogy LIFE. Rengeteg emlék tört fel bennem, s villámgyorsan eljutottak az agyamig, melyek ezek után a könnycsatornáimat izzították be... De rendesen... Úgy zokogtam, mint még soha. A könnycseppek ömlöttek hármasával, s áztatták a fényképeket. Erőt vettem magamon, s elindultam a barátnőmhöz, Zeuszért. Hiába, ő csak egy barát... Nem legjobb meg semmi, de ha kérek tőle valamit megteszi, s ha ő kér, akkor én is. Zavartan vezettem... A sós cseppek megteltek szememben, s csak a homályosságot láttam. Gyorsan kipislogtam, mert a mögöttem lévők már dudáltak, hogy zöldre váltott a lámpa. Odaértem a barátnőm házához, és megköszöntem a babysitterkedést.
 Ahogy hazaértem, bedőltem az ágyba... A jó meleg, puha ágyba. Zeusz elterült mellettem, és én csak szorítottam amíg csak bírtam...
 Hosszú idő után erőt vettem magamon,  gondoltam edzek egy kicsit, s kitöltöm az összes dühöm, fájdalmam, kínomat. Volt a nappaliba egy boxzsák, amit eszeveszettül elkezdtem püfölni. Már jó negyed órája üthettem, mikor már az ájulás határán voltam, elkezdtem szédülni. Egyik pillanatról a másikra tehetetlenül zuhantam a földre. Ott hevertem, mit sem tudva a körülöttem történő dolgokról...

2 óra múlva... 

 Egy fehér szobában, ágyon fekszem... Lassan kinyitom pilláimat, s megpillantom a mellettem ülő "férfit".
 - Úristen, de megijesztettél... - mondtam levegő után kapkodva.
 - Jaj, ne haragudj, nem állt szándékomban. - állt fel hirtelen.
 - Te ne haragudj... Hogy kerültem ide?!
 - Én találtam rád. Mondtam, hogy beugrok. Nem?! - húzta mosolyra a száját.
 - Persze... - mosolyodtam el.
 - Igazából nem. A szomszédban lakok, és ugatást hallottam. Már legalább 5 perce ugatott a te kis hősöd, mikor meguntam, és kezdtem úgy érezni, hogy baj van. Benéztem az ablakotokon, és láttam, hogy eszméletlenül fekszel a földön. Kopogtam, de nem nyitottad ki, hát berúgtam az ajtót. Kihívtam a mentőket, ők behoztak, és 2 órája "alszol".
 - Hát... Mit is mondjak... Köszönöm, de biztos megoldottam volna a segítséged nélkül is! - vágtam rá.
 - Kötve hiszem... Enyhe agyrázkódásod volt, és el is ájultál... - Ezután a csend betöltötte a termet. Pár perc múlva megszólalt.
 - Hát igen... Enyhe agyrázkódásod volt egy kis ájulással megfűszerezve.
 - Mi vagy te? Szakács?! - röhögtem fel.
 - Beletrafáltál! - kacsintott egyet. - Gondolatolvasónak tanultál?
 - Honnan tudtad? - visszakacsintottam.
 - Ráérzés. - elkezdtünk nevetni. Ekkor belépett az orvos. Mindketten haptákba vágtuk magunkat, és minden szóra figyeltünk.
 - Jó napot!
 - Jó napot! - mondtuk egyszerre.
 - Mint gondolom a barátja elmondta... - félbeszakítottam:
 - Ő nem a... Mindegy, folytassa csak...
 - Rendben... Tehát elájult, és eközben beverte a fejét, ennek következtében agyrázkódást szenvedett. Nem súlyos, akár most is kiengedhetjük, hogyha aláír egy lapot, hogy magára vállalja a felelősséget, miszerint távozik innen.
 - Persze, már jól vagyok. Hol van a papír?
 - Tessék, itt írja alá. - a lap alján mutatott egy vonalra. Aláírtam, és elkezdtünk csomagolni.
 - Ne nyúlj a cuccomhoz! - szóltam rá, de nem csúnyán, inkább mosolyogva.
 - Ohh ezer bocsánat! - leejtette a pólóm a földre, s leült az ágy szélére. Összepakoltam, és kimentünk az épületből. Mindketten elindultunk másik irányba, amikor utánam kiáltott:
 - Hová mész?!
 - Haza. Miért, hova mennék? - kérdeztem kissé cinikus hangnemben.
 - Elviszlek, gyere!
 - Kösz, nem! - megpördültem, és mentem tovább egyenesen.
 - Miért makacskodsz? - mondta nevetve, és elkapta a karom. - gyere, ne vitatkozz! Nem rabollak el, csak hazaviszlek. Sosem bocsátanám meg, ha összeesnél ismét, és előtte nem kértem volna el a számod.
 - Oké, legyen.
 -  Na menjünk... - kinyitotta nekem a kocsiajtót.
 - Úriember. - jelentettem ki, miközben rápillantottam, s elmosolyodtam. Elindultunk, és közben egy szót sem váltottunk. Amikor a ház elé gördültünk, eszembe jutott. : HOL VAN ZEUSZ?! 
 - Hol van Zeusz?!
 - Jaj, nálunk. A szüleim mondták, hogy vigyáznak rá, amíg elmegyek veled. Nyugi, biztonságban.
 - Ohh... Akkor jó. - megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
 - Amúgy Denny Taylor vagyok!... - nyújtotta a kezét.
 - Amúgy én meg Kim White. - ráztunk kezet. - Na, akkor megyünk?
 - Hova? Ja, persze...

5. fejezet

Temetés

Miután elmentek a rendőrök, lerogytam az ajtó mögé... Fogalmam sem volt, hogyan tovább. A lábaim ismét remegni kezdtek és Zeuszra néztem.
 - Ne kérdezd, hogy mit fogunk tenni, még én sem tudom! - Mondtam, majd lehunytam a szemem, reménykedve, hogy a sors majd rendbehoz mindent... Lassan feltápászkodtam a földről és leültem a kanapéra. Merengtem a kertre néző ablakon kifelé. A szél fújta a fák ágait, mintha elakarná rángatni máshova, talán egy szebb világba. De a fa ellenkezett. Nem ment a széllel. Egy cinege szállt az udvarban levő egyik terméskőre, majd tovareppent. A fák egyre hullajtják levelüket. A földet színes falevelek sokasága lepte el, s fújta őket arrébb a szél. Közben figyelmes lettem Zeuszra, aki a lábamon ágaskodott fel, mintha azt mondta volna: Hahó! Én is itt vagyok! Felvettem. Szürkés-barna szemeivel velem együtt ő is a szél bohókás játékát kémlelte. Pár percnyi bambulás után elhatároztam, hogy elmegyünk egy másik állatkereskedésbe.
 - Van kedved csavarogni egyet, majd pár cuccot venni? - Kérdeztem, választ nem várva, széles mosollyal az arcomon.
 Felvettem a fehér pufi kabátom, a fekete csizmám, majd beraktam Zeuszt a dzseki alá. Beszálltunk a kocsiba, és meg sem álltunk a második legközelebbi állatkereskedésig. Reménykedtem, hogy nem ér itt is olyan kellemetlenség, mint a múltkor.
 - Jó napot!
 - Jó napot! Tudok valamiben segíteni? - Kérdezte unott arccal az egyik alkalmazott.
 - Ööö... Köszönöm, neki keresnék pórázt, illetve ételt, etetőtálat, és mindent ami szükséges lehet, de majd megoldom.
 - Rendben! Ha bármiben tudok segíteni, csak szóljon! - Szólt oda, most már egy erőltetett mosollyal az arcán.
 Vettem egy kosarat, és elkezdtem nézelődni. A legjobbat akartam venni mindenből. Egy csomó mindent vettem neki, amire szüksége van. A legapróbb dologtól a legnagyobbig. Amiket vásároltam: fogtisztító, jutalomfalatok, étel, fekhely, póráz, nyakörv, kefe, vészhelyzet esetére kullancsirtó, bolhairtó, sampon, és a legfontosabb; játékok! Ez így kb 20.000 ft-ra rúgott, de nekem minden pénznél többet ért az ő boldogsága. Ahogy kiléptünk a boltból, hazamentünk, majd kipróbáltunk szinte minden újat. Kialakítottam neki egy saját sarkot a szobámban. Elhelyeztem mindent, kipróbáltuk az újdonságokat.

Aminek a legjobban örült, az egy plüss gólya volt. Ugyan nem rágta szét, mert nem hagytam. A második kedvenc játéka az egy csomós húzóka volt. Tehát az egyik oldalt én fogtam, a másikat ő húzta a fogával. Ez ilyen fogerősítő játék.
 Miközben elvolt foglalva az új játékával, én csak gyönyörködtem a látványban... Még csak pár hete van itt, mégis akkorát nőtt! Nagyon édes... Én még nem láttam élőlényt ennyire őszintén örülni bárminek is. Amit ez a kiskutya ad, szeretetet, boldogságot, ember nem tudott adni még nekem.
 Ekkor ötlött belém a gondolat; "Apu és anyu" . Mi lesz velük? Ami azt illeti hívtak miattuk, és úgy határoztam temetni fogom őket. Pénz bőven van rá. A legszebb temetést szervezem nekik, annyira meghittet, mint amilyen az első találkozásunk is volt.
 Pár hét múlva minden készen állt. Vettem egy gyönyörű fekete ruhát, amelynek csipkés az ujja, de ezt eltakarja a sötét színű dzseki, amit felvettem. Fekete bundás cicanadrág, amelynek az oldala apró kövekkel volt díszítve. Az öltözékemhez passzoló színű magas talpú cipőt vettem fel. Délután két órát ütött az óra. Ekkorra volt eltervezve minden. Zeuszt a barátnőmre bíztam, aki szívesen vállalta a feladatot.
 Bementünk a ravatalozóba, ahol nyitott koporsóba feküdtek. Sápadt arcuk, mint a fal, olyan fehér volt. Anyám aranyszőke göndör fürtjei ellepték a koporsó felső részét. Telt ajkai, melyeket mindig a kedvenc vörös rúzsa közepes árnyalata színezte, most hófehér, kiszáradt. A kedvenc ruhája volt rajta. Egy piros színű kardigán, melyet még tőlem kapott és egy fehér farmernadrág, amit aputól, pár hete.
 Apu mindig pirospozsgás arca, most fakó. Arca beesett, és ráncvonalai kisimultak. Rajta is a kedvenc ruhája volt. Őt is szerettem, de a sok munka miatt nagyon elfoglalt volt.
 Kirohantam a teremből, mielőtt még a könnyem ki nem csordult, s földet ért volna. Leültem az egyik padra, és távolról figyeltem ahogy síró emberek egymás karjába borulnak. Mindenkit ismertem, de csak látásból. Vettem egy mély levegőt, és visszamentem. Szorongattam a kezemben a közös képünk, és két-két vörös, és két-két fehér rózsát. A pap elmondott egy misét, és mindenkit név szerint szólított, majd kimehettünk egyesével a koporsóhoz, és elmondhattuk a gondolatainkat. Én következtem. Lassan odasétáltam, majd magamban már tervezgettem, hogy mit mondok.
 - Anya, apa! - Suttogtam. - Én... Sajnálok mindent! Ha aznap nem mentetek volna el az ajándékomért, akkor ez sem történt volna meg! Miattam van az egész! Ne haragudjatok! - Kigördült egy könnycsepp, az arcomon folytatta útját, majd édesanyám arccsontjára hullott. Sosem láttatok engem sírni, mert megvolt mindenem. Ti voltatok azok! Most azért sírok, mert mindent elvesztettem. Sosem engedlek el titeket, ezt megígérem! -Ráraktam mindkettőjükre egy-egy szál vörös, és fehér rózsát. A vöröset a szeretetemért, a fehéret pedig a tiszteletemért. Ahogy letettem, megsimítottam a kezüket. Utolsó érintésük volt a bőrömön. - Sajnálom, szeretlek titeket! - Ejtettem ki így is rekedtes hangon, de végül teljesen elcsuklott.
 Visszasétáltam a helyemre, és megvártam, amíg mindenki lerója végső tiszteletét a szüleim iránt. Véget ért a temetés, akkor tudatosult bennem, hogy elvesztettem azt a két személyt, akit a világon a legjobban szerettem... Szemeim könnybe lábadtak,  s összerogytam a padon. Már 5 perce ülhettem ott, amikor egy szelíd hang szólított meg a hátam mögül.:
 - Szabad ez a hely? - kérdezte szerényen, félt az elutasítástól.
 - Ööö... Igen, persze. - Nyögtem ki néhány másodperces késéssel, majd letöröltem  halovány arcomról a könnyeket. Egy kis csend vette kezdetét, melyet félbeszakított néha a szipogásom.
 - A szüleid csodálatos emberek voltak... - mondta, és sóhajtott egyet. - Ha baj volt, mindig segítettek nekem.
 - Ezt most miért mondod nekem? - kérdeztem értetlenül, összezavarodva.
 - Ezt később akartam elmondani, de... - mély levegőt vett - a szüleid súlyos betegek voltak. Tudták, hogy nincsen sok hátra... De odaadom neked ezt a levelet, Ők írták. Olvasd el, és ha bármi kérdésed van, vagy egyszerűen csak valakinek elakarod mondani, hogy mit érzel, hívj fel. Oké? - Nézett a lógó hajtincseimtől eltakart arcomra. Meghasadt a szívem, miközben a levelet olvastam. A levélben ez állt: ...

4. fejezet

 Dermesztő kopogások

 Nagy nehezen elaludtam, majd reggel a kutya horkolására ébredtem:
 -Jaj, Te! Ilyen pici testből hogy jöhet ekkora eget-földet rázó horkolás?! - Kacagtam fel, miközben átöleltem. Lassan feltápászkodtam, és elvégeztem a reggeli teendőket, amik általában a fogmosásból, fésülködésből és öltözködésből álltak. Gyorsan lezavartam, mivel ilyenkor még csak magamra kapom a kedvenc melegítőmet, ami egy fekete alapon 3 pink csíkkal van oldalt díszítve, és egy ugyanilyen mintás pulóver. Felkeltettem a blökit, majd megetettem, megitattam. Csináltam magamnak egy teát, és a mamuszomban kicsoszogtam a nappaliba. Az arcomat a kezembe temettem, majd rám törtek a tegnap történtek, viszont ezúttal megpróbáltam kiűzni a fejemből, majd eltereltem a gondolataimat más irányba, mint például az öleb nevére... Nem akarom már őt úgy hívni, mintha egy egyszerű kutya lenne. Nem, neki kell egy saját név. Sok név villant át egyszerre az agyamon, miközben a teámat szürcsöltem, és elbambulva néztem ki az ablakon ahogy a szél felkapta a lehullott faleveleket és játszott velük, majd messzire repítette őket.  Sokáig töprengtem, mire kitaláltam, hogy mi is illene igazán rá. Végül a Zeusz név tetszett meg a legjobban. Tudjátok miért? Mert Zeusz egy isten volt. Az én Zeuszom, aki megmentette az életem. Nekem ő az egyetlen barátom, és az Istenem is egyben.
  Betartottam azokat a tanácsokat, amit az állatdoki javasolt. Főztem húslevest, és Zeusz jóízűen itta/ette. A magasba emelkedő lábak megint a plafon felé vették az irányt. Kitört belőlem a röhögés, és nem bírtam magam visszafogni.
   Később elmentem fürdeni, mivel az egyik kedvenc reggeli szokásom közé tartozik a meleg vízben való pancsolás. Ilyenkor felkészülök a nap fáradalmaira, és a kihívásokra, amelyek rövid időn belül kopogtattak az ajtómon. Pont a kádban ültem, és a kedvenc zenémet hallgattam Ariana Grande-től a Break Free-t. Bevittem magammal Zeuszt, akit szinte folyamatosan figyeltem. Egyszer csak a pihenésből hirtelen felemelte a fejét, és vékony hangján ugatni kezdett. (első ugatása woww!!!) Vékony hangja fülsüketítő volt és én kivettem a fülhallgatót a fülemből. Kopogást hallottam a földszintről. Milyen pici fülei vannak, és milyen érzékenyek! Nem hallottam volna, ha nem jelez. Őrült kapkodásba kezdtem, megtörölköztem amennyire csak tudtam, de a rózsaszín pólóm így is csurom víz lett hátul. Nagy kapkodás közepette papucsban nyitottam ajtót.
 - Maguk? Maguk mit keresnek itt?! - Nyitottam ki résnyire az ajtót, de az itt levő "idegenek" , (az egyikük már nem volt annyira Zeusz volt gazdája személyében ) követelték vissza az ebet:
 - Kérjük vissza! - Mondta a férfi, majd a nő neki adva igazat, bólogatott.
 - Dehogyis! Eszem ágában sincs. Majd még mit nem! - Jelentettem ki határozottan, meglepődött arckifejezéssel, (mert úgy gondoltam ez a pofátlanság legfelső foka) miközben a lábamat az ajtó mögé húztam, melyet megcsapott a hideg szél.
 - Úgy látom nem adja könnyen. Fizetek magának 100.000 Ft-ot! - Nyomta a markomba a pénzt.
 - Nem érti, hogy nem kell a mocskos pénze? Nem adom a kutyát, menjenek el a házamtól!
 - Ha Maga nem adja, majd én bemegyek érte! - Ezzel a mondattal egy időben félrelökött az ajtóból, és berontott a házamba, majd barna szemeivel keresni kezdte a kutyát, amely a pulcsim alatt lapult. Keresztbe tett kézzel álltam, hogy semmit se vegyenek észre.
 - Tűnjenek el a házamból, vagy hívom a rendőrséget! - Tartottam a kezemben a telefont, s az ujjam a gombokat érintették.
 - Azt próbálja meg! Ez a kiskutya a mi tulajdonunk, és nem engedjük!
 - Akkor egy kérdést válaszoljon meg! Miért dobta ki? - Bekapcsoltam a hangrögzítőt a telefonomon amíg keresték Zeuszt.
 - Kicsi lány! Nem esett le?! A gyereknek kell, ő nem tudott róla, hogy mi kidobtuk azon az éjjelen a hideg utcára, a szakadó esőben! Megszakadt volna a szíve a kis korcsért! - Kikapcsoltam a hangrögzítőt, szerintem ennyi épp elég bizonyíték lesz. - Na most árulja el szépen! Hol bújtatja a kis dögöt?
 - Nem tudom honnan veszi, hogy itt van.
 - Ne játssz velünk! Mondd el! Ha nem akkor... - Félbeszakítottam:
 - Akkor mi? Megver? Nem félek magától, a rendőrséget bármikor hívom, kijönnek, és Magukat megbüntetik. Ezt szeretnék? Kiforgatom a vagyonukból, ha ezt akarják! - Mondtam higgadtan, de mégis nyomatékosan.
 -Ezt még nagyon megbánod! - Fenyegetőzött a férfi, s mutatóujját a magasba emelte.
 - Sok sikert! - Mondtam cinikusan a képébe nevetve. - Most pedig, viszontlátásra! - Kinyitottam fél kézzel az ajtót, a másikkal a pulcsimat fogtam, hogy le ne lepleződjünk.
 - Még látjuk egymást! - Nézett a szemembe, majd rávert az ajtóra, a nő pedig felszegte az állát, és eltipegtek.
  Amikor elmentek, egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Egy órási kő esett le a szívemről, melyet már úgy éreztem, szinte összeroppantja. Már értem, hogy miért akarják elvinni. Kivettem Zeuszt a pulcsimból, aki értetlenül, csillogó szemekkel nézett rám.
  - Nem lesz semmi baj! Nem fogom megengedni, hogy elvigyenek. - Simogattam meg kajla füleit, s az ágyra ültem. Az idegességtől még mindig remegett a lábam, a kezem is, és egy kanál ételt sem tudtam volna úgy belerakni a számba, hogy az ki ne lötyögött volna.
  1 óra múlva, mikor összeszedtem volna magam, összerezzentem az újabb kopogás hallatán. Ezúttal nem igazán akartam ajtót nyitni. Zeuszt beraktam megint a pulcsimba, az úgy látszik bevált. Remegő hangon kérdeztem:
 - Ki az?
 - Rendőrség! Legyen szíves kinyitni! - Kérte erőteljes hangon. Lassan kinyitottam, majd értetlenül álltam a két ember előtt.
 - Jó napot! Ugye Ön Kim White? - Kérdezte az egyik férfi.
 - Jó napot! Igen, én vagyok! Valami probléma van? - Kérdeztem még mindig csodálkozva.
 - Ami azt illeti, van. Állítólag Ön ellopott egy kutyát. Fajta szerint egy rottweiler kisfiút.(?)
 - Igen, tényleg van nálam, de nem loptam! Aljas rágalom! - Elővettem a pulcsimban lapuló csöppséget, és beengedtem a rendőröket, majd megkínáltam őket a reggel készített teámmal, ami már rég kihűlt.
 - Kérem! Akkor miért jelentették be, hogy ellopott egy kutyát? Ugyan nem tudták semmivel bizonyítani, mivel még kölyök volt. Se chip, se oltás. Azért kötelességünknek éreztük kideríteni az ügyet.
 - Nem loptam el. - Jelentettem ki ismét. - Egy pad alatt találtam őt egy dobozban.
 - Értem... Hogyan tudná bizonyítani? - Ekkor villant be a hangrögzítős felvétel, ami pont 1 órával ezelőtt vettem fel.
 - Az előbb voltak itt a gazdák. Fenyegetőztek, vissza akarták kérni a kutyát! Ők dobták ki! Azt mondták, hogy a lányuk nem tudott semmiről, és az apja nem tudta neki megmagyarázni, hogy hova tűnt. Tessék, felvettem a hangrögzítővel, amit beszélgettünk. - Meghallgatták.
 - Honnan tudjuk hogy nem mással játszotta le a szerepet?
 - Nem tudom, de higgyék el! Sosem loptam semmit, nem hogy egy kutyát! Megsajnáltam szegényt, és elhoztam, ki tudja hogyha magára hagyom miknek van kitéve ez az ártatlan kiskutya! Nem tehet arról, hogy ilyen gazdái voltak! Biztos hogy nem adom nekik vissza! Én adattam be neki a kötelező oltásokat, már az én nevemen van. Ezek az emberek nem érdemelnek kutyát, nem hogy még azt visszaadni, amit egyszer már kidobtak!
 - Igaznak tűnik amit mondd, de sajnos már tényleg a Maga nevén van. Inkább rendezzék le Önök. Ebben nem tudunk segíteni. Elnézést a zavarásért, köszönjük a teát! Értesítjük a "volt" gazdákat a fejleményekről. Viszlát!
 - Viszlát!

3. fejezet

Leleplezés 

- Megfázott a kiskutya - ejtette ki végül a száján. - Ez annyit jelent, hogy bekapott egy vírust, és ennek következtében majd tüsszögni fog, könnybe lábad a szeme, teljes letargiában vészeli át ezt az időszakot. Vagy ugye tényleg megfázott, miközben a dobozban csücsült... Hagyja őt békén, rövidesen kifogja pihenni a fáradalmakat. Mivel még elég kicsi, ezért nála ez a probléma súlyosabb mint az idősebb ebeknél. Javaslom, amikor főz egy sima tésztát, emelje fel, és a fejét tartsa a gőz felé, de vigyázzon, meg ne égesse! Ez majd kitisztítja a légutakat. Esetleg ha főz húslevest, azt bátran lehet neki adni, nem csak az embernél hat ilyenkor. Mindenesetre most adok be neki egy injekciót, ami nem mást tartalmaz, mint vitaminokat. Meg kell, hogy erősödjön az immunrendszere, mert ha nem, akkor előfordulhat, hogy a vírus felborítja az immunrendszerét, és az nem bírja a terhelést, hisz' olyan csöppség még. - Ekkor könnybe lábadt a szemem, és csak veszettül bólogattam.
 - Köszönöm szépen! Megfogadom a tanácsokat, és úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! Mennyivel tartozok? - Kotorásztam a táskámban a pénztárcámért.
 -Semennyivel. Az a fő, hogy meggyógyuljon, és hogy van még jó ember a világon, aki befogadta őt.
 - Ugyan, kérem! Fogadja el. Minket sem vet fel a pénz! - Nyomtam a markába kétezer forintot, s mosolyra erőltettem ajkaimat.
 - Viszontlátásra! -Biccentett.
  Azzal kimentünk. Beültünk a kocsiba, ahol az új autóillatosítóm illatozott. A kutyát letettem az ölembe, a törölközővel együtt. Megérkeztünk és kiszálltam a kocsiból, kedvencemmel a kezemben. Bementünk a házba, és kerítettem egy kisebb tálat, majd megtöltöttem kutyakajával. Megetettem a kis bélpoklost, majd én is ettem valamit, amit a hűtőből bányásztam ki.
  Később elhatároztam, hogy elmegyek az állatkereskedésbe, venni neki valamit, persze vittem magammal, nem hagyhattam ott egyedül. 10 percre rá megérkeztünk. Bementem, és megcsapta az orromat, az a jellegzetes kutyatáp szag. Köszöntem az eladónak.
  - Jó napot!
  - Jó napot! Segíthetek valamiben? - Kérdezte bájos mosollyal az eladó.
  - Ami azt illeti, ennek a csöppségnek szeretnék venni játékot. - Mondtam büszkén, széles vigyorral az arcomon.
  - Gyorsan tegye el! Még meglátja a főnök! - Súgta idegesen a fülembe. - Ha ezt meglátja, nem... - Félbeszakította a mondandóját egy erős, karakteres hang:
  - Az meg mi?! Jól láttam? Egy rottweiler kölyök van a kezében?
  - Igen, miért?! - Kérdeztem kíváncsian.
  - Most találta valamelyik nap? - Kérdezte gyanúsítva, jó hogy a kikérdezőlámpát nem tartotta a fejemhez.
  - Igen. - Feleltem csöppet sem félve a következményektől.
  - Adja ide! Az nem az Öné! - Kiáltotta érces hangján, s kikapta volna a kölyköt a kezemből.
  - Mit képzel?! Hagyjon engem békén, és a kiskutyát is! - Mondtam felháborodottan.
  - Add ide a korcsot, nem mondom még egyszer! Ő az enyém!
  - Ó, szóval maga volt az a barom, aki kirakott egy árva szerencsétlen állatot a szakadó esőbe, a hideg utcára? Normális?! Biztos hogy nem fogom odaadni!
  - Mit mondtál? Már pedig ide fogod szépen adni, vagy megkereslek, és baj lesz. - Mondta fenyegető, gúnyos vigyorral a képén. Kiszaladtam a boltból, és bepattantam a kocsiba, majd elhajtottam.
  Egész úton az járt a fejemben, hogy hogy lehet ilyen ember a világon. Most vajon miért követeli vissza? Akkor miért dobta ki? Ezernél is több gondolat kavargott a fejemben, miközben az ölemben alvó apróságra néha rá-rápillantottam. Hazaértünk, és a megszokottól teljesen eltérve feküdtem le aludni. Aludni? Inkább több órán keresztül ezeken gondolkodni, és megfogalmazni, ha esetleg összetalálkozunk, hogy mit mondok. Borzasztóan sajnáltam, hogy ez lenne a sorsa, vagy talán ennél rosszabb. Én minden tőlem telhetőt megfogok tenni, és csak a holttestemen át engedem, hogy elvigyék, akkor is a szellemem végig elkísérné életét, s kísérteném ha valaki egy szőrszálát is meggörbítené. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a szemem.

2. fejezet

Az éjjel

  Az éjjel kínzó gondolatok gyötörtek. Nem tudtam aludni. Egyszerűen nem ment! Folyamatosan újra és újra elképzeltem a balesetet, s könnyek áztatta párnámon szorongattam a mellettem nyugodtan szuszogó kiskutyát. A homlokomon dagadhattak az erek, s egy-egy nagy szipogás közepette csak azt hajtogattam: Istenem, istenem! Miért?! 

  A mellettem szunnyadó csöppség semmit sem vett észre mindebből. Átértékeltem az életemet, és tudjátok mire jutottam? Van még kiért élnem. Ezt a szerencsétlen árvát is kidobták, hasonló volt a sorsunk. Ha én nem vagyok, ki tudja, talán meg is fagy. Azon az éjjelen biztosan a kocsi alatt végeztem volna. Ha ő nincs, nem érdekel senki, és semmi. Új fordulat az életbe... Megváltoztatta volna az enyémet egy kutya? Lehet... Mindenesetre még sohasem örültem ennyire senkinek a társaságának, még ha aludt is. Az, hogy mellettem volt, már önmagában biztonság érzetet adott, és a kis szívverése is nyugtatóként szolgált.

  Mikor ritkán abbahagytam a sírást, kitekintettem az esőtől ázott utcára. Az esőcseppek táncot jártak az üvegen, majd versenyeztek az ablak végéig, vagy egybefolytak, majd úgy folytatták útjukat. Nekem is ezt kéne tenni? Befogadni Őt, és soha el nem engedni? Ki tudja... Mindenesetre nem fogom hagyni, hogy magára maradjon. Soha.

  Végül csak elaludtam, kimerültem a sírástól. Fogalmam sincs, hogy mikor hunyhattam le a szemem, de azt tudom, hogy már hajnalodott. Mikor felébredtem, a pici még mindig ott feküdt mellettem, és álmodott valamit, mert nagyon jártak a lábai. Óvatosan megsimogattam, majd mosolyogtam, mikor riadtan kinyitotta szemeit, melyben a hála könnye tündökölt.

 -Semmi baj nincsen! Most már jó helyen vagy, és csak ez számít. - felemeltem Őt, és levittem az emeletről a konyhába. Letettem a nappaliba a szőnyegre, nehogy felfázzon a kövön. Kimentem a nappaliból reggelit készíteni neki. Volt nekünk régen egy tartalék kutyatápunk, ha betévedne egy kóbor kutya.

 -Pedigree marhahúsos falatok zöldséggel aszpikban. -olvastam a konzervet. Pépessé aprítottam, majd lassú léptekkel visszamentem a nappaliba. Hát mit látok?! Egy szép kis tócsa a vadonatúj szőnyegen.

 -Látom tartogattad! -nevettem el magam, majd letettem a tócsa mellől körülbelül 1 méterre az étellel teli tálat. Hoztam a videokamerám, s megörökítettem az első ilyen pillanatot. A lába furcsán állt. Habzsolt, majd amikor rágott, a két hátsó lába felemelkedett, majd szinte a feje fölé magaslott. Nagyon vicces volt! Miért csinálhatta? Talán azért, mert ízlett neki? Nem tudom... Ahogy befejezte az evést, ráraktam a kanapéra. Szinte azonnal elaludt, miközben simogattam kajla füleit. Gyorsan kéztörlővel törölgettem a szőnyegen lévő pisit, majd hoztam a szivacsot, s kidörzsöltem, hogy ne hagyjon nyomot. Sajnos amíg nem szobatiszta, addig ezt kell csinálni vagy 4 óránként.

 Eltelt pár óra, s gondoltam elviszem őt állatorvoshoz, hiszen meg kell nézetni akkor is, ha egészségesnek látszik. Ha nincs oltása (márpedig általában azért dobják ki őket, mert nem telik rá) akkor sürgősen be kell őt oltatni. Így is elvagyunk késve.

 Bő fél óra múlva odaértünk az állatorvoshoz, ahol vagy 20 percet vártunk. Abba a törölközőbe csomagoltam a kiskutyát, amelybe az első nap aludt. Ha érzi a saját "szagát" talán megnyugszik. Amikor végre sorra kerültünk, elmeséltem a dokinak, hogy hogy találtam rá. Ő megvizsgálta, majd aggasztó tényeket közölt, miszerint a kiskutya...